A Város született című kiállítás során a kiállítási térben olvasható volt az alábbi összeállítás, amely a várossá nyilvánítással és az 1980-as évek életével kapcsolatos dokumentumokat artalmazta. Ezeket az anyagokat változtatás nélkül illesztettük az Olvasnivalók közé.

1. Javaslat Szentgotthárd nagyközség várossá nyilvánítására

1.1. A várossá nyilvánítás követelményrendszerének bemutatása a 23/1974. ÉVM-MTTH számú együttes közlemény alapján

2. Javaslat Szentgotthárd nagyközség és Farkasfa, Jakabháza, Máriaújfalu, Rábafüzes, valamint Rábatótfalu községek egyesítésére

3. Nagy István: Szentgotthárdi fények

4. Visszaemlékezések
4.1. Dr. Szabó László Szentgotthárd várossá válásáról
4.2. Schreiner Vilmosné visszaemlékezése a Hazafias Népfront (HNF) helyi tevékenységére

1. Javaslat Szentgotthárd nagyközség várossá nyilvánítására

A Cisztercita Apátságot a XII. században alapították a már lakott környezetben, és így vált a környék uradalmi, gazdasági központjává. A szervező, irányító, ellátó központ szerepét a mai napig megtartotta.

Írásos források szerint már 1544-ben már mezőváros volt. A város népességének lassú fejlődése a XVIII. század első felében kezdődik és az 1785. évi népszámlálás már a jelentősebb települések közé sorolja. Vonzáskörzete ebben az időben 26 községre terjed ki. 1969-ig járási székhely.

Jelentőséggel bír, hogy a települést és a vonzáskörzetébe tartozó községek egy részét Ausztria, másik részét Jugoszlávia határolja úgy, hogy az országhatárok e térségben hármas határként találkoznak. E vidék lakossága – ebből adódóan is – szoros és széles körű kapcsolatba él Szentgotthárddal.

Vonzáskörzetébe tartozó községek közül 7-ben és Szentgotthárdon is nagy számban – szlovén (vend) nemzetiségű lakosság él, nyelvjárásukkal, szokásaikkal is számoló sokoldalú, jó kapcsolatban.

A településhálózati terv szerint – Körmend középfokú körzetében – középfokú társközpont. E szerepkörét a foglalkoztatás, a kereskedelmi ellátás, a szolgáltatás, az egészségügy és művelődésügy terén egyaránt betölti.

A település iparosodása a századforduló előtt felgyorsult, ezt nagymértékben elősegítette a szomszédos Ausztria felé kialakított vasúti összeköttetés. Ebben az időszakban épült a dohánygyár, óragyár, téglagyár, selyemszövőgyár, kaszagyár.

Ipari jellegét meg tudta tartani. Jelentős, ma is üzemelő egységei: a kaszagyárból átszerveződött Magyar Vagon- és Gépgyár üzeme, téglagyár, malom, selyemipari vállalat, Nyugat-magyarországi Fagazdasági Kombinát üzeme, ipari szövetkezet stb. A foglalkoztatottak 63 %-a az iparban dolgozik.

A földterületének egy részén a szombathelyi állami tangazdaság gazdálkodik. A térség 16 községében működő mezőgazdasági szakszövetkezet központja. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma csekély.

A szállítás, a kereskedelem, a szolgáltatás és egyéb területeken dolgozik a foglalkoztatottak 31,2 %-a.

Az intézményi és az infrastrukturális hálózata fejlett. A szövetkezeti és az állami kereskedelem üzlethálózata korszerű, a bolti eladótér ezer lakosra vetítve 760 m2, a vendéglátó tér pedig 500 m2. A kereskedelmi forgalom meghaladja a megye városainak átlagát. Az Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet székhelye.

Idegenforgalma fejlődő, 57 személyes turista szállodája van. A szolgáltatás a szövetkezeti szolgáltató egységek és a kisiparosság útján valósul meg.

Az 1893 óta működő gimnázium 8 tantermes, középiskolai kollégiuma 64 személyes. Az 1984. évben befejeződik az új, 16 tantermes általános iskola és a tornacsarnok építése. Az óvodai ellátottsága jó.

A közművelődési intézmény-hálózata a VI. ötéves tervben színházterem és klubok építésével tovább fejlődik, és az ezirányú igényeket is ki tudja elégíteni.

A sportoláshoz szükséges tárgyi feltételek a sportpályák, felszerelések korszerűsítésével jók.

A településen 4 orvosi körzet, fog- és gyermek szakorvosi rendelés, gyógyszertár, mentőállomás, anya- és gyermekvédelmi szolgálat, 70 személyes öregek napközi otthona működik. Itt működik a megyei tanács 145 személyes általános rehabilitációs kórháza és a fővárosi tanács 530 személyes szociális otthona.

A lakások 31,8 %-a 1970-1979 közötti években épült. 1980 és 1985 évek között mintegy 250 lakás építése valósul meg. A lakások 87,5 %-a vízhálózatba kapcsolt, 89,5 %-a szennyvízcsatornával vagy derítővel ellátott, 62.8 %-tól a szemétszállítás rendszeres.

A belterületi úthálózat 70,7 %-a kiépített, a főforgalmú közutak 67 %-a közvilágítással jól ellátott.

A megyeszékhellyel jó vasúti és közúti összeköttetése van. A 8-as számú főközlekedési út 2 kilométeres jó úton elérhető. Egyvasúti és a 2 kilométerre lévő Rábafüzesen közúti – Ausztria és Magyarország közötti – határátkelőhely működik.

A környékkel való kapcsolata jó, az autóbusz-közlekedés vasútállomás, autóbusz pályaudvar korszerű.

A település központja, a többszintes beépítésével és tereinek egymáshoz kapcsolódásával - melyeket üzletek és szolgáltató létesítmények öveznek – városias jellegű.

A terek, utak, járdák, lakóházak, az üzemek és egyéb létesítmények, a települést átszelő, illetve érintő Rába és Lapincs folyók partja, környezete összességében rendezett, külsőleg is jó benyomást kelt.

A várossá nyilvánítás követelmény-rendszerével kapcsolatos helyzet bemutatását – a 23/1974/ÉVM-MT TH számú együttes közlemény alapján – a melléklet tartalmazza.

Szentgotthárd fejlettségi szintje, a vonzáskörzetében betöltött szerepe alapján megfelel a várossá nyilvánítás követelményeinek. Ezért javasolja a végrehajtó bizottság a tanácsnak, hogy kérje a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától Szentgotthárd nagyközség várossá nyilvánítását.

Szentgotthárd, 1983. június 20.

Szentgotthárd Nagyközségi Közös Tanács
Végrehajtó Bizottsága

1.1. A várossá nyilvánítás követelményrendszerének bemutatása a 23/1974. ÉVM-MTTH számú együttes közlemény alapján

 2. Javaslat Szentgotthárd nagyközség és Farkasfa, Jakabháza, Máriaújfalu, Rábafüzes, valamint Rábatótfalu községek egyesítésére

Szentgotthárd Nagyközségi Közös Tanács jelenleg: Szentgotthárd nagyközség, Farkasfa, Jakabháza, Máriaújfalu, Rábafüzes, valamint Rábatótfalu községek területén működik.

Várossá nyilvánítással – mivel városi tanáccsal, a jelenleg érvényes szabályok szerint a községek közös tanácsot nem alakíthatnak – e helyzetet is rendezni szükséges.

A legcélszerűbb megoldásnak az látszik, hogy Szentgotthárd társközségei Szentgotthárd nagyközséggel egyesüljenek. Közülük Rábatótfalu, Máriaújfalu községek Szentgotthárddal egybeépültek, intézményhálózatuk, vízhálózatuk közösen van megszervezve.

Szentgotthárd közvetlen vonzásába esnek Rábafüzes, Jakabháza, Farkasfa. A lakosság foglalkoztatási, egészségügyi ellátása is Szentgotthárdon biztosított. Jó az autóbuszközlekedés. A köztük lévő távolság Rábafüzes esetében 1,5 km, Jakabháza 2 km, Farkasfa 6 km. E községek más községi tanácsba való beosztása a lakosság érdekeit nem szolgálná.

Az egyesítéssel érintett községek lakónépessége az alábbi:

/1980. I. 1./

            Jakabháza    82                           Rábafüzes         422

            Farkasfa       417                         Rábatótfalu        680

            Máriaűjfalu   384                         Szentgotthárd    6530

A Szentgotthárd néven egyesítendő település lakónépessége 8.515, területe pedig 6776 ha lesz.

Az érintett községek pártszervei, Hazafia Népfront bizottságai és a napokban tartott falugyűlések résztvevői a községegyesítő javaslattal egyetértettek.

A tanácsokról szóló 1971. évi I. tv. 12. § /4/ bekezdése szerint a működési területét érintő területszervezési ügyben a tanácsnak állást kell foglalnia. Erre vonatkozóan az alábbi határozati javaslatot terjesztjük elő:

Határozati javaslat

Szentgotthárd Nagyközségi Közös Tanács Szentgotthárd nagyközség és Farkasfa, Jakabháza, Máriaújfalu, Rábafüzes, valamint Rábatótfalu községek Szentgotthárd néven történő egyesítésével egyetért.

Felelős: /a felterjesztésért/ Szabó László a nagyközségi közös tanács elnöke.

Határidő: azonnal.

Szentgotthárd, 1983. június 20.

Szentgotthárd Nagyközségi Közös Tanács
Végrehajtó Bizottsága

3. Cs. Nagy István: Szentgotthárdi fények

A város avatására

Utcai lámpahelyek sűrűségmutatóival érvelj:
győz a higanygőz, bábeli már a kábelesítés,
zúdul a villanyenergia, lobban az éjjeli város,
metropolisz tüze gyúl száz ház éjét beragyogva —
Diogenészt ez a külső metropolisz-ragyogásod
meg nem hatja, különb hordólaki fénnyel előtör,
lámpát lóbál éjjeli őrként nappali utcán,
belső fényt keresek, embert keresek, kiabálja,
emberi, belső fényt, nekem itt kezdődik a Város;
rábólint Iustitia is a monostori falról,
Mérleg és Kard ő, mert sarkalatos az Igazság,
Mérleg s Kard jelvénye mögött ül a bibliotéka
mennyezetén a babérnyújtó puttók seregében,
és körülötte a többi Erény csupa Sarkalatosság,
józan a Mértéktartás, és koszorús az Okosság,
és vértjével oroszlánt fékez a bátor Erősség;
tudd meg, a köznapok árján, parti füzek remegésén,
béke nyarán janicsárhadak úsznak a Rába-hurokban,
éjes leplek alatt rohamoznak alattomos árnyak,
új tevetömlőkön mozgó bástyák iramodnak,
Köprülü nélkül is új hídfőt foglalnak a vészek,
forr-a-világ-vészek, felelőtlen ellenerények,
Dante bugyorjából szabadult önző, buta szörnyek,
vakbuzgóság kontyosa, zsoldosa dől seregestül,
és a jövőre-hitetlenség vizenyős csatarendjén
oldalazó tüzet ont a hitszakadár lesipuskás;
tudd, minden te vagy itt, várnagy, kegyúr, egyszerű harcos,
templomerőd kapitánya, ha kell, de a rendeletedre
magtárként szolgálhat az istenháza, apátúr
vagy, ciszterci barát, ki a Rába-kanyar legelőjét
feltöri és európaivá szelídíti, te munkás
szerzetes, ajkad gyöngyöz krepdesin-illatú zsoltárt,
almát válogató gépsor dala a te zsolozsmád,
új nyolcszáz év köznapi szentjei a te legendád,
boldog téglarakó, aki állassz a Városi Fényben,
általad és benned, künn-benn kiragyogjon a Város,
ostorlámpafüzéred a lelki sugárúton égjen,
Diogenésznek visszafelelj, ha feléd kiabálja:
fényben fényt keresek, fényár belső ragyogását,
emberi, belső fényt, nekem itt kezdődik a Város!

Szentgotthárd, 1983. július 18—22.

4. Visszaemlékezések

2024 telén és tavaszán a Honismereti Klub és a Közösen Szentgotthárdért Egyesület (KÖSZ) két beszélgetéssorozatot szervezett. Ezek témája a Szentgotthárd helyzete az 1960-70-es években és a várossá alakulást megelőző tevékenységek. Az 1983 - Város született c. beszélgetéssorozat 2024. április 25-i programjához kapta a Honismereti Klub dr. Szabó Lászlótól és Schreiner Vilmosnétól az alábbi visszaemlékezéseket.

4.1. Dr. Szabó László Szentgotthárd várossá válásáról

(Részletek dr. Szabó Lászlónak, Szentgotthárd nagyközség majd város tanácselnökének a Szerzőné Mikprs MAgdolna kezdeményezésére a Honismereti Klub tagjai számára írt leveléből. 2023. március)^[1]

1973-tól voltam igazgatója a Vörösmarty Mihály Gimnáziumnak (akkor költöztünk Szentgotthárdra). 1980-ban több alkalommal is felkeresett a megye vezetése, azzal, hogy vállaljam el az akkor még nagyközség tanácselnöki posztját, azért, hogy a település várossá válását belátható időn belül eredményesen előremozdítsam. Nem volt könnyű döntés, mert az akkori munkámat eredményesnek éreztem, és nagyon szerettem. A döntést a település iránti szeretetem (hálám) mellett az is befolyásolta, hogy (lévén MSZMP tag, amit soha nem tagadtam), pártmegbízatásként is megfogalmazták az invitálást. Igent mondtam, és így választottak tanácselnöknek. A megyei vezetés elvárása egybeesett a helyi lakosság jogos igényével, miszerint Szentgotthárd várossá fejlesztésének folyamatát gyorsítsam fel és lehetőleg az alapítás 800 éves évfordulójáig, 1983-ig, vagy ahhoz közeli időre siker koronázza. Ebben két területre összpontosítottam:

• a központi jogszabályban megfogalmazott mennyiségi elvárások elérésére (megközelítésére);
• a település megyén belüli és országos érvényű imázsának erősítésére.

A célok elérésére tett lépések (törekvések) az alábbiak voltak:

1) A hatályos jogszabályok a várossá minősítést igen szigorú szinte kizárólag mennyiségi feltételek teljesítéséhez kötötték. Az ezeknek való abszolút megfelelés a kistelepülési szerkezetű megyékben - különösképpen a trianoni döntés következtében - alig teljesíthetőek voltak.

Meghatározták például a városi rangra kandidáló települések minimális lakosságszámát, a vonzáskörzetben népességét. A differenciálatlan elvárások nem vették figyelembe a településtudomány egyértelmű tételét - amire már utaltam - de a történelmi tapasztalatokat sem, miszerint a kistelepüléses térségek kistérségi központjának szerepét kisebb lakosságszámú központok (városok) tölthetik be. Szentgotthárd vonzáskörzeti nagyságát igencsak megcsonkította az l. világháború utáni béke, számos települést Ausztriához és Jugoszláviához csatolva. A helyi lakosságszám növekedésére több tényező negatívan hatott. Nem kétséges, hogy már az előző években a településhez társult vagy társított távolabbi falvak (pl. Farkasfa) döntését is - többek között - ez motiválta. Szentgotthárd lélekszáma akkor csak éppen a központi elvárások minimumát súrolta (vagy talán eI sem érte?). Ezen nyilván nem lehetett rövid úton változtatnia.

A másik mennyiségi jellegű elvárás, aminek nehezen tudtunk, illetve nem is tudtunk megfelelni, egy legalább 400 főt befogadó nagyterem (színházterem) megléte volt. Ez is gondot okozott. A helyzetet áttekintve arra rövid időn belül semmilyen lehetőségünk nem volt, hogy ilyet létrehozzunk. Ezért - is - érveltünk azzal a későbbiekben beigazolódott szándékunkkal, hogy a Magtártemplom rekonstrukciója során kialakítsunk egy ugyan nem 400 fős, de nagyobb teret, amely színházi előadásokra is alkalmas lesz. Ezt az elképzelést helyben és azon túl egyesek nem támogatták. Olyan hangok is nyilvánosságot kaptak, miszerint „a Magtártemplomot úgy, ahogy van, el kell dózerolni" (l. az MSZMP megyei első titkára). Ennek ellenére a megvalósítás melletti határozott elképzelésemet azóta sem szégyellem. (Többek között azért sem, mert történelemtanárként is örülök neki, hogy megvalósításával a lokálist meghaladó jelentőségű szentgotthárdi csata is méltó emléket kapott).

Egyébiránt a hatályos jogszabályi előírások szerinti minimális egészségügyi, oktatási, kulturális feltételeknek megfelelt a település.

Krónikus gondot jelentett azonban az általános iskola tűrhetetlen zsúfoltsága. Amúgy szakmai szempontok alapján is szerencsésebb, hogy egy településen a több mint ezer általános iskolai tanulónak ne egyetlen intézménye legyen. Ezért bár a várossá válási feltételek között tényszerűen semmi nem írta elő a helyzet rendezését - a lakossági igények is sürgették a rendezést, amihez a várossá válási szándék jó alapot adott.

A megyei tanács vezetése - élén dr. Bors Zoltánnal, aki egyébként is minden tekintetben szívén viselte Szentgotthárd gondjai megoldásának támogatását - jó partnernek bizonyult egy új általános iskola létesítésének ügyében. Most már, a nyilvánosság előtt is elárulhatom, hogy az ehhez vezető megoldáshoz némi csalafintaságot is bevetettünk. Akkoriban még (a mostani helyzethez hasonlóan) a körzetesítés támogatott tényező volt. Hogy a gotthárdi iskola létesítése az adott ötéves tervbe bekerüljön, közösen előhozakodtunk azzal az „indokkal” is, hogy az szolgálja (szolgálhatja) majd egyes környékbeli (nemzetiségi) iskolák kiváltását is. Erről azonban a létesítést tartalmazó jogerős döntés után „elfeledkeztünk”. Az is a megyei elnök belátásán múlt, hogy az iskolában szabvány tornaterem helyett tornacsarnok létesülhetett (ami a tervek alapján 6.000.000 forint többletet jelentett). Egy gotthárdi látogatásán megállapodtunk vele, hogy a többletköltség felét álljuk, amiről aztán később szintén „megfeledkeztünk”, annak teljesítése később szóba sem került.

A foglalkoztatási statisztikai mutatók a várossá váláshoz szintén megfeleltek. Közismert, hogy a helység nagy ipari hagyományokkal rendelkezett, a XIX - XX. század fordulóján a megye legiparosodottabb települése volt. Csakhogy időközben régi gyáraiban nem tartottak mindenütt és mindenben lépést a feltételek a megváltozott igényekkel. Különösen igaz volt ez a Kaszagyár esetében. A gyár 1945 után többször váltott gazdát, az 1980-as években éppen a győri székhelyű Rába Vagon-és Gépgyár kötelékébe tartozott. Horváth Ede vezérigazgatónál szentgotthárdi látogatása során sikerült elérnünk, hogy módosítsa az eredeti tervét, és a szombathelyi gyár bővítése helyett helyben vállalja új helyen új üzem építését. Ennek az alapkövét a városavatás évében elhelyeztük. Nekünk szerepünk a vezérigazgató meggyőzésén kívül az új létesítmény helyének megtalálásában és előkészítésében volt. Két lehetőség merült fel: a jelenlegi, és a kethelyi városrészen a volt laktanya környéke.

Vezetésem alatt a jogszabályilag elvártakon kívül is tettünk lépéseket, melyek a városi miliő megteremtését célozták.

Így került sor a III. Béla-szobor megvalósítására. Hiányt pótoltunk vele, hiszen településünkön köztéri műalkotások alig-alig voltak. Döntésünknek a gotthárdiak túlnyomó többsége örült, az alkotást annak megvalósítása után egyértelműen befogadta, de egy kis kellemetlenséget el kellett viselnem/viselnünk. Amikor kiderült a műalkotás témája, a város egyik területi pártalapszervezete vitatta ezt; havi hangulatjelentésük valahogy így fogalmazott: ”már Petőfi is megírta, hogy akasszátok fel a királyokat, a Szabó Laci mégis királyszobrot akar”. Egyébiránt döntésünk tényleg „forradalmi” volt, hiszen 1948, a fordulat éve óta hazánkban nem avattak egészalakos királyszobrot.

A szobor megalapozását előkészítő események során a hely és környezete szemrevételezése céljából a Képzőművészeti Alap delegátusai is jártak nálunk, Varga Imre jeles szobrász vezetésével, aki akkor egyben az Országgyűlés Kulturális Bizottságát is elnökölte. Városbemutató sétánk során természetesen a műemlék templomunkat is megnéztük, és elmondtam neki, hogy annak különösen jó akusztikája van; a helyi egyházzal együtt orgonakoncerteket is tartunk és szervezünk, ám az orgona felújításra szorulna. Birtokunkban volt a szakvélemény, mely szerint ez 3.000.000 forintba kerülne. A látogatás eredményeként Varga Imre vállalta és központi forrásból biztosította is a pénzt.

A városias (városi) miliő gazdagítását célzandó létesítettük szerény múzeumunkat is. Különös örömömre szolgál annak napjainkbani fejlesztése, korszerűsítése. Egyáltalán úgy is, mint a Vas Megyei Honismereti Egyesület tíz éven át funkcionáló, volt elnöke – kitüntetően nagyra értékelem és figyelemmel kísérem azt a helytörténeti, honismereti tevékenységet, ami sokoldalú, példaszerű színvonalon folyik a városban.

Számos más, a város fejlesztését szolgáló kezdeményezésünket említhetném még köztük több olyat, amelynek eredménye, megvalósulása már a városi cím elnyerése után időkre esik. Számomra különösen kedves a Máriaújfalu árvízvédelmét szolgáló, ugyanakkor miként az azóta eltelt időszak igazolja, a város turisztikai vonzását erősítő, egyben a helyi lakosok jóléti, szabadidős programjait szolgáló beruházás.

2) A település imázsának erősítése

 Egy-egy településnek mindenekelőtt a sajátjait kell szolgálnia, számukra kell vonzónak, élhetőnek lennie. Ugyanakkor fejlődéséhez, egy-egy újabb stációjához elengedhetetlen az őt övező külső környezet támogató attitűdje, cselekvő együttműködésre hajlandósága. Különösen szükségünk volt erre a városi cím elnyeréséhez.

A megyei vezetés egyértelműen támogatta, sőt kezdeményezte a várossá válást. Mindemellett a megyei közvéleményben méltatlanul kevésbé volt ismert és elismert a település gazdag, sok tekintetben az egész megyére kiható - sőt, azon túl is érvényes - itt-ott meghatározó szerepe. Ehhez döntően hozzájárult az ötvenes évekből a hivatalos politika által mesterségesen szított, a határmentiségből adódó elzártság (mellőzöttség) és a járási székhely funkció megszüntetése, a körmendi járásba beolvasztása is. Ezt a helyzetet befolyásolandó kerestük a megyei napilappal, a TV Győri regionális stúdiójával a kapcsolatfelvételt, olyan rendezvényeket szerveztünk - kiváltképpen a 800 éves évfordulóhoz kapcsolódóan, amelyek felkeltették a szóban forgó orgánumok érdeklődését. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének budapesti székházában tájékoztattuk településünkről és konkrét terveinkről az országos médiumok képviselőit miközben megvendégeltük őket tájegységünk kulináris termékeivel - nem eredménytelenül.

A médiumok figyelmének felkeltésén túl arra is törekedtünk, hogy a városunkból, illetve a környékről elszármazottakkal is megismertessük terveinket. Ebből a célból kapcsolatot teremtettünk a Vasiak Fővárosi Baráti Körével, kétszer is részt vettünk budapesti találkozójukon, és szentgotthárdi (valamint környéki) látogatásra invitáltuk őket. Az említett akciók során került képbe Gömbös László személye is, aki a III. Béla szobor alkotója, egyben a későbbiekben helységünkben és környékén, az Őrség szívében is több alkotás létrehozója. A Kör elnöke és helyettese, dr. Sütő Kálmán és dr. Róka Gyula különösen szívükön viselték szándékaink segítését, amiben lévén jelentős országos intézmény, a Magyar Szabványügyi Hivatal vezetői voltak - érzékelhetően működtek közre. A Máriaújfalu határában tervezettek megvalósításában - mindenekelőtt az elképzelés intézményes befogadásában - meghatározó szerep jutott Hárs Józsefnek, aki falubeli elszármazott, és vízügyes funkcionárius volt. Pártvonalon a megyei tisztségviselőkön kívül Köbli Gyula is egyengette utunkat.

A városi cím elnyerésének támogatásához tekintélyes országos nobilitások támogatását is megszerezhettük, akik - nyilván a megye első számú vezetőinek hozzájárulásával - megtiszteltek bennünket látogatásukkal és pozitív hozzáállásukról biztosítottak minket. Magát a szentgotthárdi látogatásukat nyilván nem lehet a mi érdemünkként elkönyvelnünk, de talán némi szerepünk nekünk is lehetett abban, hogy visszaigazolhatóan jó, ügyünket támogató benyomásokat szereztek. Minden névre már nem emlékszem, de megfordult nálunk Németh Károly, az MSZMP KB főtitkár-helyettese, Havasi Ferenc, a KB gazdaságpolitikai titkára és Sarlós István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára is.

Rövid - és hézagos - emlékeim végére érve hangsúlyoznom kell, hogy a városi cím elnyerése nem egyes személyek, személyiségek, hanem a település történelmi hagyományai mellett az akkori lakosság cselekvő akaratának az érdeme. El nem felejthető emlékeim közül utalok az akkori lakosság tudatában csak monográfia műfajúként emlegetett könyvre, melynek kapcsán a művelődési házban történt első nyilvános árusítás képe bukkan fel, ahogyan többszázan tolonganak, hogy mielőbb megismerhessék azt. Számolatlanul sorolhatnám az önkéntes akciókat - köztük azt, hogy a létesítendő sportöltöző alapját gyermekorvos és tanácselnök ásta hétvégén együtt; aztán azt, hogy számos alulról jövő kezdeményezés indult, így az utcák közötti versengés a rendezettség, virágosítás okán, vagy éppen kiemelhetném, miként jött létre egy, a település határain túlnövő jelentőségű vadászati kiállítás. Élénken él bennem, milyen sokaság érdeklődése mellett és áhítata előtt lepleztük le III. Béla szobrát, és a sort folytathatnám.

Végezetül hálás vagyok a sorsnak, hogy részese lehettem a Szentgotthárd újkori várossá válását megalapozó folyamatnak. A mai és a jövőbeni városvezetőknek azt tanácsolom, hogy becsüljék, és becsüljék meg a helyiek támogatását, törekedjenek arra, hogy munkálkodásukkal - a tárgyakban, létesítményekben, forintokban megnyilvánuló fejlesztések mellett (nota bene: ha válaszút elé kerülnek, azok előtt) - a város polgárainak életminőségét, hagyományaikhoz is ragaszkodó, lehetőleg minél egységesebb céljaikat, szándékaikat szolgálják.

A hon- és helyismeretiseknek pedig ismét csak elismerésem és gratulációm dukál. Kívánom, hogy legyen lankadatlan kitartásuk és erejük a folytatáshoz.^[2]

^[1] A visszaemlékező email dr. Szerzőné Mikos Magdolna kérésére készült.

^[2] Kiemelések a szövegben: Horváth Zsuzsanna

4.2. Schreiner Vilmosné visszaemlékezése a Hazafias Népfront (HNF) helyi tevékenységére

Rövid történeti áttekintés

A HNF Rákosi Mátyás bukása után, 1954. október 22-24-e között jött létre. Sajátos társadalmi szervezet volt megalakulásától 1990-ig, melynek célja a magyar társadalom minden rétegének összefogása. Egyéni tagság nem volt, tömegmozgalomként működött. Megalakulását Nagy Imre szorgalmazta, aki ezáltal kívánta szerephez juttatni a párton kívüli állampolgárokat. Tényleges szerepköre az 56-os forradalom leverése után alakult ki. A mozgalom a települések előtt álló időszerű feladatok megvalósítása érdekében hívta egységbe a lakosságot.

1.) Első és kiemelt szerepe volt az országgyűlési és tanácsi választások előkészítésében és lebonyolításában.

2.) Részt vett a törvényjavaslatok, jogszabályok előkészítésében.

3.) A településeken szervezte a társadalmi öntevékenységet.

Vidéken főként az első és harmadik feladat hárult ránk: A választások elkészítése és a helyi öntevékenység szervezése. A második feladatot két részre osztom. Mi, mint vidéki szervezet a nagyközségi helyi rendeletek előkészítésébe tudtunk bekapcsolódni, ki is kérték, elsősorban a gazdasági bizottság véleményét. Országos törvényjavaslatok, jogszabályok előkészítéséhez szakemberek tudására, pl. jogi és gazdasági végzettségre volt szükség, ami az országos elnökség hatásköre volt.

A HNF véleményem szerint nem volt politikamentes, bár azzal a kijelentéssel nem értek egyet, amit nemrég a tv-ben egy politológus mondott, hogy a Hazafias Népfront ceruzáját az MSZMP fogta. Itt, a szentgotthárdi tapasztalatokra hivatkozva mondom, hogy a települést érintő döntésekben fontos szerepe volt a Hazafias Népfrontnak.

A szervezetet az Országos Tanács és az Országos Elnökség irányította. Ötévente kongresszust tartott, az egyiken én is résztvevő voltam. A szervezet a rendszerváltás után megszűnt 1990 júniusában.

Adalékok a szentgotthárdi és Vas megyei népfront életéből

A témához sajnos semmi régi írásos anyag nem áll rendelkezésemre, csak a személyes tapasztalatom és az akkori aktivistákkal való beszélgetés, visszaemlékezések.

Én a hetvenes évek közepétől kapcsolódtam be a mozgalomba egy munkahelyi vezető megkeresésére. Általában így történt a tagépítés. Több szekció is működött: honismereti, gazdasági, pedagógiai, női. Szentgotthárdon mint kis településen függetlenített titkára és egy adminisztrátora volt a szervezetnek, a többiek mind társadalmi munkában (önkéntesen) végezték a feladatokat, ahogy a falusi tisztviselők is. A honismereti bizottságot Wolf János, a gazdaságit Kelemen Tibor, az OTP vezetője, a pedagógiait Kocsis Antalné, az Arany János Általános iskola igazgatóhelyettese vezette, a női szekciót pedig rám bízták. A titkár Sass Imre volt, az elnök Fridl Sándor. Az ő halála után engem választottak meg elnöknek, a női szekciót pedig Szepesiné Fuisz Erika irányította. Ezzel a felállással dolgoztunk egészen a rendszerváltásig, a HNF megszűnéséig.

Az országgyűlési képviselőválasztások

A 10. választási körzet voltunk Vas megyében. A Népfrontban töltött időm alatt két országgyűlési képviselő jelölésében és megválasztásában vettem részt. Ők Lehel Ferenc evangélikus lelkész, majd őt követte dr. Schmidt Ernő, a Nyugat-magyarországi Fakombinát (FALCO) igazgatója. Mindkét jelölttel együtt dolgoztam, akiknek személyes kisugárzása, műveltsége, empátiája megnyerte a választópolgárokat. Emlékezzünk rájuk, hisz mindkét képviselőnek része volt Szentgotthárd fejlődésében, várossá válásában. Mindketten szép kort értek meg, talán nem véletlen, Lehel Feri bácsi és Schmidt Ernő is 92 évig éltek. A választási törvény 1983-tól kötelezővé tette a kettős jelölést. Körzetünkben dr. Schmidt Ernő kihívója Bartakovics Ferenc volt. A HNF helyi szervezete 1990-es őszi önkormányzati kétfordulós választásokban már nem vett részt, ez év júniusában megszűnt.

Kapcsolatok a megyei szervezetekkel

A HNF Vas megyei titkárai közül többel dolgoztam együtt, a leghosszabb ideig Mészáros Imrével, aki kötődött a térséghez, hisz a környéken kezdte a pedagógus pályáját. A megyei HNF elnökségi tagjai közül Balogh János patronálta a nagyközségi népfront közösségét. Felsőmaráci származása révén kötődött a településünkhöz, hiszen a városban és a mozgalmi aktivisták között is sok ismerőse volt. A Vas Megyei HNF elnöke 1970 és 1990 között dr. István Lajos orvosprofesszor volt, aki – ha szabad elárulnom – többször mondta, hogy szereti Szentgotthárdot, és szívesen jön a népfront rendezvényekre. Orvosi előadásokat is vállalt, amelyeket a HNF szervezett.

A HNF helyi szervezetének vezetői

Sass Imre nagyközségi titkár

Háromház szülötte volt, korán elárvult. Küzdelmes gyermekkor után bekapcsolódott a mozgalmi életbe. Házasságkötése után Máriaújfaluban telepedett le, ahol tanácselnök lett, majd a csörötneki tsz dolgozója és a szentgotthárdi HNF titkára volt haláláig, ami Imre 58 éves korában, 1988-ban következett be. Jó szervező volt, megbecsülte az aktivistákat, számukra tanulmányutakat szervezett – ami abban a korban nagy kitüntetés volt – Budapestre az Országházba, illetve az ország más részére, hogy honorálja az aktivisták közösségi munkáját.

Hodászi Ede gimnáziumi igazgató, a szentgotthárdi honismereti mozgalom aktív résztvevője, járási HNF elnöke volt a kezdetektől 1969-ig.

Wolf János a HNF helyi szervezetében a Honismereti Bizottság vezetője volt.

A Bizottság szorgalmazta a Szentgotthárd monográfia néven közismert tanulmánykötet^[1] megjelentetését, melyet több éves helytörténeti kutatás előzött meg. Létrehozása dr. Kuntár Lajos, dr. Szabó László, Hodászi Ede és Wolf János érdeme. Elő kell venni a kötetet és elolvasni, hogy lássuk, több országos hírű szakember is a szerzők között van. Ennek a könyvnek a kiadása 1981-ben a várossá válás tudományos előhírnöke volt. A HNF Honismereti Bizottságának akkori tagjai közül többen a kötet szerzői is voltak: dr. Janny Géza, Hodászi Ede, dr. Szabó László, Wolf János. A Gimnázium öregdiákjai közül egy-egy tanulmánnyal gazdagította a kötetet dr. Kovacsics József egyetemi tanár és dr. Kránitz József, Szentgotthárd korábbi tanácselnöke.

Kocsis Antalné vezette a Pedagógiai Bizottságot.

A közelmúltban személyes beszélgetéssel elevenítettük fel a bizottság tevékenységét, amely munkaterv alapján működött. Az iskolák pedagógusainak részvételével nevelési és oktatási témák, problémák, új kísérleti és már bevezetett tantervi tapasztalatok kiértékelése volt a cél. Az információk a tagokon keresztül eljutottak az iskolák, óvodák munkaközösségeihez és azokon keresztül a tantestülethez.

Kelemen Tibor volt a Gazdasági Bizottság vezetője.

Tagjai a nagyközség, majd a város gazdasági létesítményeinek a delegáltjai voltak. A település irányítóinak adtak segítséget. Véleményükkel formálták a gazdasági koncepciók kidolgozását, megvalósítását. Mozgósították az üzemek és gyárak szocialista brigádjait, de minden dolgozót a város szépítésére, buzdítottak az összefogásra előkészítve a várossá válást.

Nemcsak az említett bizottságnak, hanem a település összes aktivistájának az érdeme a mozgósítás az öntevékeny munkára, amit közösségben vagy egyénileg végeztek, és a pénzbeli felajánlásokra. Itt volt pl. a 800 perc a 800 éves Szentgotthárdért nagyszerű összefogás, sajnos nem tudom, ki volt az ötletadója.

A lakosság társadalmi munkája hozzájárult Szentgotthárd kulturáltabbá tételéhez, az anyagi és szellemi értékek gyarapításához, megőrzéséhez. Néhányat említek: A múzeum rendbehozatala, a lőpálya (azóta tudomásom szerint az enyészeté lett), Szentgotthárdon sportpálya, sportöltöző, 4 állású tekepálya építése, a sebészeti rendelő rendbetétele, a Petőfi úti lakók részéről a járda építése és a víz elvezetésének megoldása; Rábatótfalun sportöltöző, Farkasfán, Jakabházán járdaépítés, a klubkönyvtár rendbetétele, Rábafüzesen határátkelő rendbetétele, virágosítás.

A közlekedési park kialakítása 1979-ben történt, főleg szocialista brigádok közreműködésével. Sok fényképem van a munkáról, majd az avatásról, mert a HNF helyi szervezete emléklapokkal ismerte el tevékenységüket. Sajnos ez is az enyészeté, pedig milyen jó lehetőség volt az óvodás és iskoláskorú gyermekek közlekedési ismereteinek a bővítésére. Ma is előttem van Somfalvi László, aki tanította, majd versenyeztette a diákokat. A felszámolásáról az volt az információm, hogy nem illett bele a várkert imázsába. Így viszont azon emberek munkáját alázták meg, akik építették azt.

Schreiner Vilmosné, majd Szepesiné Fuisz Erika vezette a HNF Nőbizottságát.

A munkahelyekről delegált hölgyek heterogén csoportot alkottak. Meg kellett találni azokat a pontokat, amelyek a többségnél találkoztak. Ilyen volt a varrótanfolyam, ami abban az időben rendkívül népszerű volt. Radányi Józsefné varrónő vezetésével a kultúrházban voltak a foglakozások. Elsősorban a varrógép kezelésére, szabásra tanított minket, és magunknak vagy a gyermekünknek készítettünk ruhákat, amelyeket egy kiállításon be is mutattunk.

A Hármashatár étterem felajánlotta, hogy a szakácsok megtanítják a hölgyeket a hidegkonyhai ételek elkészítésére. Persze a puding próbája az evés, hát itt is ez történt. A recepteket sokszorosítottuk, és az aktivisták a munkahelyeken is terjesztették. Előzetes véleménykutatás alapján a hölgyeket érintő témákhoz előadókat kértünk fel, ezek között szerepeltek egészségügyi, kulturális témák, de volt séta és sportolási lehetőség is.

A HNF bizottságainak munkáját a megyéről ellenőrizték. A Nőbizottságban végzett munkámat érte egy alkalommal komoly bírálat, amiért fel is menthettek volna a társadalmi munkavégzés alól. Ugyanis a munkatervet megváltoztatva egy hónappal előbbre hoztuk az évi értékelést. A megyei aktivisták ezt sérelmezték. A mai napig emlékszem rá, hogyan osztotta ki Wirth Károlyné Margit a megyeieket.

A HNF körmendi és szentgotthárdi szervezetei létrehoztak egy olyan bizottságot, amely boltokat, az iskolák és óvodák konyháit látogatta azzal a céllal, hogy azok tisztasága, ellátottsága, a személyzet viselkedéskultúrája, a vásárlók véleménye, az iskolák s óvodák étrendjének összeállítása megfelel-e az előírásoknak. Körzetünkből Mikos Éva mint pénzügyi szakember volt a tagja. Egy alakalommal az ÁFÉSZ irodája alatti bolt (amely akkor még az ÁFÉSZ boltja volt), nyerte el a kiváló minősítést, amit Rothdeutsch György vett át. Mikos Éva és Hetényi Miklós büszkén emlékeztek erre az eseményre.

Néhány adat a várossá avatás évében zajlott rendezvényekhez

A HNF helyi szervezete is bekapcsolódott a szervezésbe. A helyi vadásztársaság vadászati kiállítást rendezett. Sass Imre titkárunk a vadászat nagy tisztelője volt, és a vadásztársaságokat aktivizálta a trófeák kiállítására.

A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban került sor a Wellisch Béla által alapított, majd Németh Vilmos által üzemeltetett nyomda termékeinek bemutatására. Az itt nyomtatott könyvek és újságok egy részét a szombathelyi Levéltárból kölcsönöztük, de a nagyközségi HNF Honismereti Bizottsága és a Gimnázium tanulóinak gyűjtő munkája révén állt össze a kiállítás. Büszke vagyok rá, hogy nagyapám hagyatékából őrizhetek Szentgotthárdon nyomtatott könyveket.

Wolf János volt a helyi bélyeggyűjtő közösség elnöke is. Kezdeményezésére – természetesen a nagyközség tanácselnökével együtt – elintézték, hogy a várossá nyilvánításra bélyeget nyomtassanak ki, melyen a refektórium külső bejárata látható. Az emléklapokon ez a bélyeg szerepel a postától megrendelt bélyegzővel, melynek felirata: 800 éves Szentgotthárd 1983. május 4. 1183 – 1983., középen a templomtoronnyal. (Nekem a Gimnázium centenáriumára csak félig sikerült elintéznem a bélyegkiadást. Azzal indokolta az elutasítást a MÉBOSZ, hogy kifutottunk az időből. Így az említett 800 éves Szentgotthárd bélyegre került a Gimnázium és a pajzs VG betűkkel. Az elsőnapi bélyegző 1993. 09. 11. volt.) Az 1983-as bélyegkiállításnak a kultúrház adott otthont.

További rendezvények

A Vas Megyei HNF sok rendezvényt hozott Szentgotthárdra. Itt rendezték meg – először Vas megyében – a Győzelem napját, amit még több is követett. Ezek szervezésére a HNF-ot kérték fel. Talán az is indokolta ezt, hogy a várkert jó színhelynek bizonyult, a tapasztalatok szerint nagy volt az érdeklődés, valamint a szervezéssel is elégedettek voltak a megyei vezetők. Biztos, hogy az is motiválta a megyeieket, hogy én a gimnáziumban dolgoztam, és több rendezvény megszervezésére felkérték az intézményt. Ilyen volt az 1981. májusi magyar – bolgár barátsági hét alkalmából a Sikora Lakai Népzenei Szakközépiskola kulturális bemutatója a Gimnázium udvarán. Ezen alkalommal a megye HNF titkára elismerő oklevelet adott át a mozgalomban végzett munkájáért Dreisinger Zoltánnak.

A Móra Ferenc Könyvtárral közösen több alkalommal szerveztünk író–olvasó találkozót.

A HNF helyi vezetői együtt dolgoztak a település tanácselnökeivel, a tanácstagokkal, a hivatal dolgozóival. Kikérték egymás véleményét, és segítették egymás munkáját a várossá válás előkészületeiben. Emlékeznek még a TEHO-ra? A településfejlesztési hozzájárulás felhasználásáról – egy törvényerejű rendelet kimondta – hogy ki kell kérni a lakosság véleményét. Erre a munkára felkérték mozgalmunkat. A HNF aktivistái felkeresték a családokat, kikérték a véleményüket a városi beruházásokat illetően is. Ma úgy neveznénk, hogy „népszavazást” bonyolítottak le társadalmi munkában. Egy alkalommal az aktivisták arra gyűjtötték a lakosság aláírásait, hogy az új temetőben felépüljön a ravatalozó. El kell mondanom, hogy én minden alkalommal Szepesiné Erikával jártam, és nem volt valami szívet melengető munka becsengetni valahová bejelentés nélkül. Voltak humoros de morbid esetek is, végül a HNF aktivistái összegyűjtötték az aláírásokat, és felépült a ravatalozó.

Összegzés

A HNF megszűnése óta eltelt 33 év. Természetesen az én emlékezetem is megkopott. Most valami összefoglaló kívánkozik a végére. Remélem, hogy a hallgatóság nem azt a „dalt” hallotta tőlem, hogy „csak a szépre emlékezem”. Voltak negatív tapasztalatok is, de többségében pozitívak az élményeink, eredményes volt a munka, amit településünkért, a közösségért, saját örömünkre is végeztünk. Hiszen a sikerélmény sarkallja az embert a további cselekvésre.

Már említettem, hogy a HNF nem volt politikamentes, de nem volt erőszakos ráhatás sem a párt részéről. A népfront keretei között végzett – akkoriban úgy nevezték, hogy – társadalmi munka nem teljesen azonos vele, de hasonlítani tudnám a mai civil szervezetek tevékenységéhez, akik szintén nem fizetségért dolgoznak. Itt a példa, hogy a Közösen Szentgotthárdért és a Honismereti Klub megszervezte azt a beszélgetés-sorozatot.

Lehet, hogy az ötletem nem talál támogatókra, mert az utódainkat már nem érdekli a Hazafias Népfront, de azokat, akik ebben a mozgalomban részt vettek, össze lehetne hívni egy találkozóra, hogy felelevenítsük a régmúltat, és kiegészítsék ezt az összeállítást, hogy fennmaradjanak az adatok egy esetleges következő tanulmánykötet számára.

Köszönetet mondok mindazoknak, akikkel beszélgettem a szentgotthárdi HNF-ról, akik megerősítették és kiegészítették ismereteimet a mozgalmi munkáról, amit ma Önök elé tártam:

Bauer Károly
Bartakovics Ferenc
Hetényi Miklós
Kocsis Antalné
Mikos Éva
Németh Gyula
Sass Márta
Sass Rozália
Serfecz Lászlóné
Szepesiné Fuisz Erika
Tóth Rozália.

Emlékezzünk meg a városrészek aktivistáiról is.

Farkasfa: Németh Gyula (Ő az egyedüli, aki még él közülük, a 93. életévébe lépett. Telefonon beszélgettünk hosszasan. Mikor elmondtam, hogy a HNF-ről van szó, felélénkülve, lelkesen idézte a farkasfai településfejlesztési eredményeket.)

Máriaújfalu: Dékány István és Gyankó, ahogy mindenki hívta, Köncz Imre, aki tanácselnök volt, de aktívan támogatta a mozgalmat.

Rábatótfalu: Bouti Ferenc és Zsámpár László

Rábafüzes: Dankovics Ferenc

Jakabháza: Korán László

A városkörnyék aktivistáira is szeretettel emlékezem.

Csörötnek: Gratzl József

Felsőszölnök: Tóth Andorné, aki Szentgotthárdra költözése után itt folytatta a népfrontos munkát.

Végezetül szeretnék emlékezni azokra, akik már nincsenek közöttünk, de a szentgotthárdi mozgalomban az élen jártak:

Sass Imre
Hodászi Ede
Wolf János
Kelemen Tibor
Fridl Sándor
Talabér Ernő
Dreissinger Zoltán
dr. Janny Géza
Mikos Imre
Trifusz Ferenc
Koller Jenő
Szimedli Ferenc
Serfecz László
id. Végh István
Mikos József (Zsida)
Offner Gyula
és minden volt aktivista.

Üdvözlöm azokat, akik még élnek, és szemtanúi voltak a HNF 36 évig tartó mozgalmának.^[2] 

^[1] Kuntár Lajos – Szabó László (szerk.): Szentgotthárd. Helytörténeti, művelődéstörténeti, helyismereti tanulmányok. Szombathely, 1981

^[2] A szöveg tagolása és kiemelések: Horváth Zsuzsanna