Vakarcs Kálmán, a gimnázium tanára, néprajzi és helytörténeti kutató 1872. október 5-én született Szatmárnémetiben. Már szülővárosában, diákként rendszeresen írt a „Szatmár és Vidéke” hetilapban. A szatmári református gimnáziuban érettségizett, és a kolozsvári egyetemen magyar--latin szakos tanári diplomát szerzett. Kassán volt katona, ahol foglalkoztatta a Felvidék néprajza. 1897-ben Nagykikindára (ma Szerbia) került gimnáziumi tanárnak.

Az első világháború évei alatt végig harcolt, századosi rendfokozattal és koronás arany érdemkereszt kitüntetéssel tért vissza. 1920 márciusában a magyar érzelmű tanár, újságíró nem tette le a hűségesküt, ezért a helyi hatóságok kiutasították a szerbiai Torontál megyéből, ahol ezt megelőzően 23 évig tanított (ebbe a háború 4 éve is beleszámított).

1920 májusában helyezte a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium a szentgotthárdi gimnáziumba, ahol 1933-as nyugdíjazásáig dolgozott. Igazgatóhelyettesnek is kinevezték. Számos javaslata közül álljon itt néhány: a bejáró tanulók számára az internátust, a szegény sorsúak részére az ingyenes étkezést, a szorgalmas diákoknak pedig ösztöndíj adását kezdeményezte. Lelkiismeretes, következetes, szociálisan érzékeny nevelő volt. Gondolataival, javaslataival a Trianon utáni nehéz időkben segítette a gimnáziumi tanulók pályaválasztását. A szülők bevonásával szinte családonként, az anyagi lehetőségeiket is figyelembe véve „terelgette”a diákokat életük egyik legfontosabb döntése idején. Bevonta őket az adatgyűjtésbe, főleg a vidéki tanulók voltak segítségére. Ilyen volt Kuntár Lajos is, aki később tudósító társa is lett osztályfőnökének a Vasvármegyénél. Vakarcs Kálmán írta meg Szentgotthárd és a közvetlen környékén történteket, volt diákja pedig a járás távolabbi falvainak  eseményeit. Megszívlelendő, ahogy híveket toborzott a hagyományaink gyűjtéséhez és ahogyan rávezette őket a jobb, alaposabb munkára.

Kezdetektől lelkesen támogatta az Iskolaszanatórium létrehozását. 118 jelentkező közül országos első díjat kapott „Az iskola, a tanári kar szerepe a tüdőbaj elleni harcban…” című pályázatával, mely segédkönyvként szolgált tanártársai számára. Ugyancsak első díjat kapott a „Miként lehet a takarékosságot az ifjúság körében terjeszteni és fokozni?" - című értekezésével. Dicséretben részesült „ Az iskola a nemzeti összefogás eszköze...” pályázatával.

Nyugdíjazásakor, 61 évesen kollégái nevében tanártársa, Ruzsonyi Béla búcsúztatta megható szeretettel : „ mert az egyszerű életkeretet el nem lankadó, buzgó, lelkiismeretes, lelkes tanári munkásság töltötte ki….. Szelíd lelkű, gyengéd, szerető atyja volt az ifjúságnak..”. Csak a katedrától vált meg, a munkától nem. 

Aktív közéleti tevékenységet folytatott, tagja volt a következő szervezeteknek: Néprajzi Társaság, Országos Középiskolai Tanáregyesület, Közművelődési Egyesület, Kaszinó, Állatvédő Egyesület. Presbiternek választották a helyi evangélikus közösségben, díszelnöknek az Evangélikus Diákszövetségben. Látható ismertsége, hiszen országos testületek tagja is volt. Élen járt a helyismeret terjesztésben. Számos előadása volt vasárnap délutánonként a Szentgotthárdi Közművelődési Egyesületben. Nyomtatott munkáiból pedig rendszeresen felolvasásokat tartott.

Már Szentgotthárdra érkezésétől fogva tudósítója volt a következő lapoknak: Szentgotthárdi Szabad Nép, Hír, Vasvármegye, Dunántúli Lapok, Budapesti Hírlap, Harangszó, Ifjúság és Élet, Országos Tanáregyesületi Közlöny, Ethnográphia.

1933 után az újságcikkek írásán túl elsősorban a szentgotthárdi járás néprajzát, természeti és történeti vonatkozásait kísérte figyelemmel.

Évekig tartó adatgyűjtést követően, helytörténeti kutatásai nyomán számos értékes könyve, kézirata, leírása jelent meg, melyek megtalálhatók a Savaria Múzeum Néprajzi Adattárában  is:

° 1929 „A szentgotthárdi fazekasok készítményei” – tanulmány = Néprajzi Értesítő, 1929. 1-2. sz. 5-9. o.

° 1933 „Tuskóhúzás a szentgotthárdi járásban” – szintén tanulmány = Ethnográfia, 1933. 139-149. o.

° 1935  „Szentgotthárd és környékének ismertetése”. 56 oldalas könyv - Szombathely, 1935. 56 o.

° 1939 „ A Szentgotthárd–muraszombati járás ismertetése”c. könyv, Szombathely, 1939. 252 o. (Számunkra talán legfontosabb műve, járásunk műemlékei, kulturális nevezetességei mellett összegyűjtötte a legjelentősebb egyházi és világi személyeket is, ismertetve röviden életrajzukat. A vidékünk falvairól is monografikus részletességgel írt.)

° 1949 „ A szentgotthárdi járás néprajza”, 240 oldalas kézirat. (Bárdosi János említi 1962-es tanulmányában.)

° Népszokások Szalafőn. Savaria Múzeum Néprajzi Kézirat- és Adattár, (K-212) 10 o. Benaplózva: 1952. 10. 26.

° A „Halászat Szentgotthárd környékén" c.  = Néprajzi Közlemények, 1956. 216-221. o. (A cikk csak a halála után jelent meg.)

Kutatásaival három évtized alatt sikerült összegyűjtenie és ezáltal megmentenie az utókor számára az itt élő lakosság népi hagyományait, szokásait, melyekről kitartó munkája nélkül ma már nem is tudhatnánk. Fáradhatatlanul végzett tevékenységét 1920 és 1951 közt folytatta környékünkön.

Felesége elhunyta után lányához került Csórra. Ott halt meg csendesen, szinte munka közben 1952. március 3-án. Hiába szeretett volna szentgotthárdi földben piheni, ahol a felesége, ez a kívánsága nem teljesült. Sírja távol a szeretett Szentgotthárdtól – idegenben, a székesfehérvári temetőben található.

Szentgotthárd háláját kifejezve Rábakethely és Zsida városrészeinket összekötő szép, új utcát róla nevezte el.

Vakarcs Kálmán munkássága követendő példaként állhat mindnyájunk előtt, akik szeretjük és kutatjuk térségünk elmúlt évtizedeinek történéseit. Ahova őt sodorta az élet, ott egyszerre neki fogott a néprajzi, helytörténeti adatok gyűjtésének. Így volt ez már a kötelező katonai évei alatt Kassán, majd első munkahelyén a szerbiai Nagykikindán. Legtovább, 31 évig nálunk tartózkodott, szerencsénkre ez a gyűjtése a leggazdagabb. Még élete utolsó hónapjaiban, közel a 80 évhez is újra tudta kezdeni az önként vállalt helytörténeti munkát lányánál, Csóron. Munkássága jóval túl mutat járásunk területén, s tette ismertté nevét, ezért nekünk erkölcsi kötelességünk emlékét fenntartani. Vakarcs Kálmán volt a legkitartóbb, a példakép, aki fáradhatatlanul előttünk járt, mindezek ismeretében kerüljön be az értéktárunkba. 

> Bárdosi János: Vakarcs Kálmán. In: Savaria Múzeum Közleményei 22. Szombathely, 1962. 104-106. o.

> R[uzsonyi] B[éla]: Vakarcs Kálmán. A szentgotthárdi Magyar Királyi Állami Reálgimnázium értesítője az 1933—1934. évről. Szerk. Mathiasz Artúr. Szentgotthárd, 1934, Németh Vilmos ny. 3—4. o.Dömötör Sándor: Vakarcs Kálmán. Ethnográfia 65. évfolyam 1954, Néprajzi Hírek 298. o

> Dömötör Sándor: Vakarcs Kálmán. Ethnográfia 65. évfolyam 1954, Néprajzi Hírek 298. o.

> Hodászi Ede – Wolf János: Honismereti, helytörténeti tevékenység Szentgotthárdon. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1986/Műhely 46-49. o.

> Pukhely Marianna : Vakarcs Kálmán szentgotthárdi munkássága . Szakdolgozat 1982.

> Víg Károly: Vas megye élővilágának megismerése, jelenkori természeti értékei. In: Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 25/2. Szombathely, 1999